2018. március 29., csütörtök

Bár mindenki...





Sok temetésre járok, gondolom az átlagembernél sokkal többre.
Van amikor elsírom magam még mindig, van, hogy csak állok-állok és már semmit nem érzek, nem tudom mitől függ ez, mitől nem. Általában én már előbb búcsúzom. Ha benti lakó és még ott érem mielőtt elviszik, óvatosan felemelem a fehér lepedőt, elköszönök, megsimítom az arcát, kezét, volt akit meg is csókoltam búcsúzóul. De számomra ezek már üres testek, hidegek, kemények, csupán valamiféle papírdobozok, amiket kiraknak a bolt elé, miután kipakolták belőlük a polcra az árut.
De bennem ezernyi élő emlék.
Van olyan nénim, aki több éve meghalt, mégis benézek mai napig az udvarába ha ott megyek el, és nem tudom megszokni, hogy már nincsen. Van, kinek meglátom a fényképét itt a gépemen, és eszembe jut sok kedves kis epizód, számtalan szeretetmorzsa, s már pityergek is.

Az idei esztendőből még alig telt, de már annyi rossz dolog történt, hogy egész évre elég lenne. Csak temetünk egyfolytában, és más egyéb tragédiák is árnyékolják kis kollektívánk életét. Szerencsére összetartó csapat, eddig még senki nem maradt vigasz, támasz nélkül, s ez rettenetesen sokat jelent mindannyiunknak.

Nyáron lesz hetedik éve, hogy véletlenségből belecsöppentem ebbe a szakmába, vagy inkább hivatásba, bár hitem szerint nincsenek véletlenek. És bár hiába halt már meg sok kedves saját gondozottam ez idő alatt, most történt először olyasmi, ami szerdán történt.
Egyik olyan nénimet temettük, aki már nem lakott otthon, az állapota rosszabbodása miatt lánya elvitte magához, s ott éldegélt vele. Karácsonykor beszéltünk telefonon, elmesélte, hogy ott is van "dadája", mint amilyen én voltam. Nagyon örültem, mert erőteljes, élettel teli volt a hangja, nem olyan kis gyámoltalan, és zavarodott, mint mikor elköltözött a faluból.
Ez katolikus település, a szokásos ceremónia zajlik, de most  a református vagy egyéb temetésekhez hasonlóan felsorolták Maris néni életútját is, fontosabb állomásait, jellemző tulajdonságait, s végül a családot, hogy kiktől búcsúzik: gyerekeket, unokákat, dédunokákat, szomszédokat, barátokat s végül engem és másik gondozóját is.
Csak álltam és álltam, mint akit különös nagy tisztesség ért, nem is tudtam hirtelen hová lenni. Az otthonban lakóknál van, hogy megemlékeznek a nővérkékről, de ilyen, hogy engem név szerint említsenek a hét év alatt még sosem fordult elő.

Nagyon nagy vigaszom volt, mikor megtudtam, hogy Maris néni szépen halt meg. Reggel felébredt, kiment, de mondta a lányának, még kicsit visszabújik, míg készül a reggeli. Mire a reggeli elkészült, ő már végleg elaludt.
Előző nap ünnepelték a születésnapját, köszöntötte a család, boldogan készült a húsvétra.

Óóó, bár mindenki így halhatna meg!






Web Statistics