2017. május 10., szerda

Az Ipoly torkolatánál






Ügyes-bajos dolgaim mentem intézni Szobra, s mivel a hazafelé buszig még volt időm, gondoltam sétálok egyet a Dunához. Nem vagyok mostanában valami fényesen, sőt nagyon nem, de akkor épp nem fájt semmim, úgy éreztem tudok menni kicsit, és nagyon-nagyon vágytam is már rá.
Aztán a buszból következő busz lett, mert ha már a Dunához indultam, akkor miért ne nézzem meg hol folyik bele az Ipoly, hisz még sose láttam a torkolatot.
Fákkal tűzdelt, vizenyős réteken lehet eljutni oda, de mindenképp megéri. Persze vezetnek mindenféle ösvények, igyekeztem felfedezni őket.
Ahogy haladtam a feltételezett irányba egy kis tóval találkoztam, vagy holtág lehet nem tudom, de körben mindenhol partja volt és a közepén meseszerűen lebegett egy hattyú.







Ahogy egyre beljebb haladtam az elhagyatott, hétfő reggel lévén még véletlenül sem járt területen, örömmel hallottam a kakukkot és a fülemülét. Ezek már igazi, hamisítatlan májusi madárhangok, ők is megszólaltak végre. Ide-oda kacskaringóztam a földes-füves utakon, közben az edzőcipőm egyre nedvesebb lett a reggeli harmattól, de végül csak kilyukadtam a Dunánál, ahová tartottam.





Nagyon hangulatos ez a rész, nem a kikövezett part mint a kompnál, hanem teljesen természetes minden. Fújt a szél, de nem volt kellemetlen, hullámok csapódtak a parthoz az elúszó hajók nyomán, a lábam alatt pedig puhán süppedt a nedves föveny. Az öreg, girbegurba fűzfák ráhajlottak a vízre és hallgatóztak, vajon mit üzen a folyó.
Én is hallgatóztam. Közben kerülgettem a fákat, a földön heverő ágakat, bujkáltam ebben a nem kőből épült barlangrendszerben amit  ártérnek hívnak.




Egy helyütt, de csak egy pár méteres foltban rengeteg kagylót és csigát sodort ki a víz. Többfelé ilyennel nem is találkoztam. Mintha mindegyikük valami megmagyarázhatatlan irányítás miatt ide összpontosult volna. Ki érti az okát? Egyet magammal hoztam közülük.









Időnként kisebb-nagyobb hajók suhantak el benn a folyó közepén, ahogy haladtam előre az Ipoly felé. Idáig csak a hangjuk és az általuk felvert hullámok jutottak el.





Csudavilág ez az ártér. Árnyak és fények játéka, titokzatos formák, hangok és illatok mindenütt. Egészen meglepődtem, mikor ebbe a különös hangulatba szemből besétált egy kutya a gazdájával. Valószínű ők sem számítottak rá ebben az időpontban, hogy találkoznak itt más ember fiával vagyis lányával.









Végül elértem az Ipolyt, de közvetlen a parton a sok kidőlt fa miatt nem tudtam megközelíteni, így kilábaltam a mezőre, hogy odajussak . Itt szépen sütött a nap és teli volt minden boglárkákkal.





Az a fasor ott már az Ipoly partján nő






És íme a torkolat, itt ömlik a mi nagy folyónk a még nagyobba: a Dunába




Álldogáltam a homokos parton, bámultam a vizet, a fákat, a túlpartot, teljesen elmerültem a fényképezésben, mikor hirtelen valami hideget éreztem a lábamnál......oóó....a csudába...
Ki a fene figyelt most arra, hogy megint elhalad egy hajó és a hullámai....igen odaértek és a már amúgyis nedves vászon edzőcipőmet nyaldosták, magyarul benne álltam a vízben. :-D Most bántam csak igazán, hogy nem a bakancs van rajtam. De hát ez már így esett. Lábujjaim összehúztam a vizes zokniban és mentem tovább nézelődni.
A sok esőzés miatt a vízállás sem volt kicsi, az Ipoly partján álló fák most bőven áztatták a bokájukat. Ez különösen tetszett nekem, igazi vadregényes hangulat.





Próbáltam közvetlen a víz partján lavírozni, ami nem olyan könnyű a keszekusza rengetegben, de különben meg nem találna az ember ilyen csodákra mint ez az ősöreg csodálatos fűzfa.




Gyönyörű színű gombák nőttek rajta






Végül ahol már végképp nem tudtam továbbhaladni a parton, ott átvágva egy csalánerdőn kimasíroztam a réten futó útra. Azért néhol innen is le lehetett látni a vízre. Az Ipolynak különleges sárgás a színe.





Majdnem a vasúti hídig baktattam, a túlpart már Szlovákia




Kicsit leheveredtem a fűbe, lehúztam a cipőm és a zoknijaim és megpróbáltam némileg szárítkozni. Ahogy hanyatt feküdtem, melegen sütött rám a napocska, itt is énekelt a fülemüle, szólt a kakukk és egy fölöttem lévő fán egyhuzamban tilinkózott a sárgarigó. Ez már a valódi, nem az ál, aki tavasz elején seregély formájában igyekszik utánzóképességével átverni a hiszékeny jónépet. Engem is átvert volna, ha már régebben nem tanulom meg, hogy a sárgarigó csak májusban kezd dalra fakadni. És milyen szépen fuvolázik! Igen, itt az igazi május, hurrá!
Miután jó darabig sütkéreztem és száradoztam, egy nagy ívvel visszakanyarodtam a Dunához, hogy a busz felé vegyem az irányt.






Egy üzenet várt rám az ártéren egy romos, elhagyott kis épület oldalán. Mindenféle sötét lyukak és romos élethelyzetek között most ez különösen aktuális. Talán nektek is az lesz, így magammal hoztam egy fotón.










21 megjegyzés:

  1. Kísérgettelek ám a sétádon! :) Talán soha nem látnám meg így a két folyó találkozását, ha nem mutattad volna most meg nekem/nekünk.
    Igen, ez már az igazi, a hamisíthatatlan harsogó zöld május <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ezt tényleg nem valószínű, hogy meglátnád így, hisz nem egy kirándulócélpont amúgysem. Nem valószínű, hogy kizárólag ezért fogtok erre utazni. :-) Örülök, hogy neked is megmutathattam, nekem nagyon tetszett.

      Törlés
  2. Te kis barangoló!!!!!Nagyon bátor vagy,én csak néha vagyok ilyen.Vagy voltam?
    Nagyon szép!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És miért csak néha? :-)

      Törlés
    2. miért néha? Korosodom drága Pipulka..)Ritkán jön elő az a kevés kalandvágyam ,ami vagyogat.:)

      Törlés
    3. Inkább kormosodj mint korosodj! Mondjuk egy szalonnasütés kapcsán. :-D

      Törlés
  3. (Valahová „elszállt” az előző kommentem, ha mégis megjelenne – bocs, nem az én hibám.)
    Tehát: Nagyon élveztem ezt a kirándulást, dacára, hogy nem hegyekről, hanem vizekről szólt.
    A sárga gomba valószínű géva gomba – ami ehető és nem is rossz.
    https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1rga_g%C3%A9vagomba
    El nem tudom képzelni, mi lehet az oka, hogy a sok kagyló és csigahéj pont azon a helyen vetődött partra, érdekes lenne, ha valaki meg tudná magyarázni (ha csak valamiféle áramlástani oka nincs….)
    Az utolsó kép nálam nyerő: szeretem az efféléket – még ha „graffitinek” minősül is. Ebben van mondanivaló (szerintem).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is géva gombára tippeltem, bár nem ismerem a gombákat különösebben. A színe mindenesetre csodás volt.
      Csak valami áramlással kapcsolatos dolog lehet, mást én se tudok elképzelni, jó volna tudni az okát valóban.
      Azért is raktam fel ezt a falfirkát, mert nekem is nagyon megtetszett a mondandója miatt. Örülök, hogy nálad is utat talált. :-)

      Törlés
    2. jól betettétek a fülembe a bogarat ezzel a kagyló- lelőhellyel , és azon mélázok itt: é n se gondolom, hogy maguktól másznak oda, talán , a part egyenetlensége, tapadása is oka lehet, ahogy a kimosódó dolgok ott nem tudnak úgy visszahömpölyödni, mint más részeken...

      Törlés
    3. pontos kimutatást kellett volna készíteni a kicsapó hullámokról, mérni a felszínrajzot, és talajmintát venni onnan és máshonnan is laborvizsgálatokhoz...:)))))))))))))))
      hamarosan lesz ilyen foglalkozás, ezt végzik és feltérképezik a folyó - és a talaj , és a folyóban létező mindenfélék - tulajdonságait, hogy ne haljon ki a bolygónk.. .

      Törlés
    4. Katalin, te aztán ezt jól megszámfejtetted magadban. :-)
      Legközelebb viszek megfelelő eszközöket a mintavételhez. :-D

      Törlés
    5. Bizony, géva gomba az. De milyen finom! Szedned kellett volna belőle, kisütni és mennyei lakomád lett volna! Mintha csirkemellett ennél, puha és ízletes, de paprikásan is el lehet készíteni. Nem is kell nekem más, ha géve gomba van. :-)

      Törlés
  4. ahh, de jó volt kicsit barangolni itt veled, annyira szeretem a fotóidat

    VálaszTörlés
  5. A folyópartnak is megvan a varázsa :)

    Érdekes, hogy pont a remény kifejezés volt a kisablak mellé/fölé írva. Láttam már többféle kiírást, leginkább szívecskéket - ami persze itt is jelen van kiegészítőként -, de ezt még nem.
    Aki odaírta, talán nem is gondolja, hogy mennyit tudott adni ezzel a graffitivel. Ha "csak" egy mosolyt, egy felismerést, egy rácsodálkozást, hogy: nahát! hogy pont én, pont most találtam rá, amikor pont erre van szükségem, akkor már nem hiába van ott az a felirat.
    Örülök, hogy megláttad...és remélem ;-), nem fáztál meg a vizes lábbeliben :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagyon érdekes volt, hogy épp ez a felirat és épp ott a lyuk a falon amit mégis kikerült, hogy véghez tudja vinni a dolgot. Nagyon tetszett, és nézegetnem kell sűrűn, mert muszáj valamiből most erőt merítenem annyira kilátástalannak látom a dolgokat.
      Nem, nem fáztam meg, a napon elég jól megszáradt a zoknim míg heverésztem. Köszi az aggódást, nem is te volnál, látod ez csak neked jutott eszedbe. <3

      Törlés
    2. erről a feliratról, meg főleg, amit Katici hozzászólt, eszembe jutott Boldizsár Ildikó fb oldalán olvasott megjegyzés az élet értelméről (érdemes olvasni őt), de idemásolom, ne kelljen keresgetni:
      "„AZ ÉLETNEK NINCS SEMMI
      értelme” – mondja végtelen közönnyel az ötvenhat éves férfi, Igaza van”– válaszolom, s miután meglátom arcán a megrökönyödést, gyorsan hozzáteszem: „Legalábbis úgy általában, mindenkire érvényesen és megnyugtatóan még senkinek sem sikerült megragadnia ezt. Az élet értelméről általánosságban beszélni gyáva megfutamodás a személyes felelősség elől. Az a nehéz ebben, hogy nem tudhatjuk előre, mi végre születtünk, az utolsó lélegzetvétel felől nyer majd jelentést minden pillanat. S lehet, hogy azok közül is csak egy, amiért megérte végigcsinálni az egészet. Lehet, hogy egyszer rámosolygott valakire, és ezzel megmentette az életét... A gyermeke feltalálta egy súlyos betegség ellenszerét... Az Ön által ültetett gyümölcsfa szomját oltotta valakinek… Ki tudja, mi lesz a legfontosabb…”
      Jó sokáig beszélgetünk. Az ajtóban mosolyogva búcsúzik: „Kár, hogy nem tudom majd elmondani Magának, mire jöttem rá… akkor… ott az utolsó pillanatban…”.
      „Nem az a fontos, hogy én tudjak róla”, mondom neki. „Hanem az, hogy tudni fogja: nem élt hiába.”

      Törlés
    3. Érdekes ez a téma, nemrég beszélgettünk HS blogján erről.
      Szerintem az élet értelme és a nem élt hiába kifejezés két különböző dolog.
      Én még nem találtam meg az élet értelmét, ha egyáltalán érdemes ilyet keresni. Ennek keresése talán csak a mi egónk találmánya. A fontoskodásunk. Egy madárka vagy egy virág vagy egy víziló sem kérdi mi értelme az életének, csak éli és kész. Ha már megszületett.
      S az, hogy Isten miért teremtett életet talány, ezt csak ő tudja. Talán majd mi is megtudjuk egyszer. Én arra gondolok, hogy valamiképp a szeretetét akarta ezzel is kifejezni, de ez se biztos.
      S az élet valószínű akkor sem hiábavaló, ha nem tud felmutatni semmi különöset, se találmányt, se szomjat oltó gyümölcsöt, se semmi mást.
      Én már inkább kerülöm az efféle találgatásokat, mert csak felkavarnak és felzaklatnak. Szeretnék csak úgy egyszerűen és ösztönösen élni mint a madárkák, mindenféle variálás, agyalás, lélekgyötrés nélkül.

      Törlés
    4. megértettem, és elnézést kérek, hogy így belerondítottam a blogodba : )

      Törlés
    5. Jaj, most mi a baj? Nem rondítottál bele semmibe, csak beszélgetünk. Te is elmondod a véleményed, én is elmondom, nem erre való a kommentelés? :-) Elég unalmas lenne a világ, ha mindannyian hasonlóan gondolkodnánk, nem? Te mutattál egy szép írást, én elmondtam mire jutottam évek alatt ebben a témában. De lehet holnapra már másképp gondolom, mert valami új információhoz jutok-lehet épp rajtad keresztül. Ne kérj elnézést Katalin, hát nincs is miért, mindig szívesen látott vendég vagy itt!!

      Törlés
    6. Tetszett ez a gondolatsor Tőletek! Ahogy a kis kiruccanásod is! :-)
      Döm-dö-döm... az jutott eszembe, hogy az nem lehet, csak az utolsó pillanatban jövök rá az értelmére... ha van, ugye. Hasonló számomra, mint egy túra, egy út. Nem a végén értem meg az egész utat, hanem az utam során alakulnak a gondolataim, a véleményem, a lényem. Az út a cél, nem a vég, nem más.
      Néha jó lenne ösztönösen élni, mint a madárkák, de akkor madárkának születtünk volna. embernek születtünk - nem véletlenül - ezért nem élhetünk csak ösztönösen. Valami értelme kell, hogy legyen, hisz értelmünk van az ösztöneinken túl.
      döm-dö-döm...

      Törlés
    7. Igen, az út a fő végcél, azalatt tanuljuk meg a szükséges dolgokat ahogy mondod is, de a végállomás is fontos, hisz különben miért indultunk volna el egy cél felé. Akkor csak mennénk körbe-körbe.
      Tudom, hogy embernek születtünk és ez nem véletlen, de ha belegondolok, hogy az ős-ős-ősemberek is ösztönösen éltek még az elején-nem is élhettek volna másképp-, akkor mégis az lenne a normális. Csak valahol nagyon félresiklott ez az egész, olyan dolgokra helyeződött hangsúly, amire nem kéne, és olyanokról esett le amikkel pedig nagyon is kéne foglalkozni. Gondolj pl. a mai hozzáállásra a gyerekszülésekkel kapcsolatban. Előbb legyen meg minden, lakás, kocsi, karrier, na aztán esetleg jöhet egy vagy két gyerek. Valahol ennek se így kéne lennie a belénk írt kódok szerint....
      Vagy a töméntelen dolgok felhalomzása, és ha megjelenik egy új, akkor dobjuk ki a régit stb.. a szükségleteink mértékén ezerszeresen felül. Az ösztönös, de gondolkodó, okos élet sem ezt diktálná. :-(

      Törlés

Web Statistics