2017. október 19., csütörtök

2017. október 18., szerda

Papa és a házi gondozás



Apumnak a tavalyi műtétjével előjött a sérve, idén ezt kellett rendbe hozni. Elég komoly volt, több mint három órát dolgoztak rajta a műtőben, ahogy az orvos mondta, úgy kellett összetoldozni-foltozni.  Az orvost egyébként Ács doktornak hívták, s ezt a nevet egy másik, műtétre várakozó bácsika sehogyse tudta megjegyezni, így Fa doktornak nevezte. :-D
Apu elég sokáig volt a kórházban  a seb gyógyulása miatt, de mikor végre kiengedték, én is hazavonultam, hogy vigyázzak rá. Elég fafejű tud lenni, még képes lett volna bicajra szállni, ha nem őrzi valaki. :-D
Nagynénémet-aki szemben lakik apummal- is épp ebben az időben műtötték a térdével, így két helyen is segédkeztem.
Ez volt az idei nyaralásom, erre vettem ki a legtöbb szabit. Egészen felüdítő volt nyolc gondozott helyett csak kettőhöz járni naponta, bár kívánság így is volt bőven, hehehe. Nem múlt el nap, hogy ne kellett volna vásárolni mennem, néha elől is, hátul is megpakoltam a  rozoga bicajt, mintha legalábbis egy 8 tagú családnak kellett volna beszereznem dolgokat. Hol a patikába, hol a henteshez, hol a pékhez, hol a zöldségeshez, hol a virágoshoz, hol a postára, hol simán a boltba küldtek., de leginkább több helyre egyszerre.





Főzni csak első nap főzhettem, utána már apu vette kézbe a dolgokat, ez neki a fő tevékenysége és hobbija is egyben.
Viszont azt hiszem még abban az egy esetben sem bízott háziasszonyi tudományomban, mert mire felkeltem, már mindent gondosan előkészített. Meséltem is röhögve a tesómnak az esetet, aki megemlékezett róla, hogy anyu pontosan így készítette neki elő a dolgokat, mikor először kislányként önállóan szeretett volna főzni.
Hát szóval ennyit néz ki belőlem az én drága egy apukám. :-D






2017. szeptember 29., péntek

Haiku fényképek helyett





Hulló levelek
közt selymes kikericsek.
Vigasz az őszben.


Ennyi emlék maradt a tegnapi túrámból, mert mikor az első képeket akartam készíteni, akkor vettem észre, hogy a kártya nincs benn a masinában, a számítógépben maradt otthon.
Eleinte nagyon sajnáltam és szomorkodtam, de aztán arra gondoltam, így legalább csakis csupán a természetre figyelhetek, semmi másra.
Először nem arra akartam menni, amerre végül mentem, de a dolgaimat Szobon csak lassan bírtam elvégezni, s addigra lekéstem a márianosztrai buszt. Gyorsan átgondoltam a dolgot, irány a vonat és átsuhantam Zebegénybe. Kinéztem egy útvonalat, azon még úgyse jártam soha, tehát teljesen új felfedezés lesz. A Dél-Börzsönynek úgyis még sok-sok vakfoltja van számomra, itt a lehetőség egyik beszínezésére.
Sokáig Zebegény hangulatos házacskái között haladtam, egészen hosszan kinyúlt a lakott terület az erdőig. Itt is lett volna fényképeznivaló bőven, de csak bámultam ki a fejemből és vidáman nézelődtem. A fák közé beérve még jó darabig széles út vezetett, inkább parkos volt a hangulat, amolyan sétaút amin bárki könnyen tud járni. Feltételezem, hogy hétvégén szoktak is erre sokan kirándulni, de csütörtök lévén egyetlen turistával sem találkoztam egész végig, csak egy terepbicajossal.
Nagyon különleges zsombékosok kezdték szegélyezni az utat, majd egy pihenő után az ösvény be is kanyarodott ezek közé. Mentem-mendegéltem, aztán gyönyörűséges őszi kikericsekkel beterített rétre értem, ahol melegen sütött a napocska, szalmabálák álldogáltak beszívva a meleget, hát én is kedvet kaptam, hogy befeküdjek a virágok közé, persze ügyelve rá, hogy egyet se nyomjak agyon.
Reggel még két pulóverben és egy vékony dzsekiben indultam útnak, szerencsére beraktam egy könnyű, bő gatyát is a zsákba. A felső rétegek sorban hámlottak le rólam, itt aztán a nadrágcsere ideje is eljött. Igencsak nehéz lett a zsákom, cipelhettem végig a ruhatáramat.
A kikericsekkel nem győztem betelni, s ahogy tovább haladtam és átmentem egy fasornál, újabb rét következett, éppen olyan mint az előző. Újra csak örvendeztem, annyira szép volt a sok apró, törékeny, lila virágocska a fűben.
Később bozótos, csalános részen haladt az út, s megláttam egy termetes nagy őzlábgombát. Egy pillanatig gondolkodtam, hogy leszedjem-e, hisz hosszan kell majd cipelni, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Épp elég lenne vacsorára. Boldogan tartottam a kezemben esernyőként, pár lépést tettem csak, mikor hatalmasat hasaltam, a gomba kirepült a kezemből és szanaszét tört. :-D Na Pipulka, látod-látod, nem kellett volna neked azt leszednek, jó helyen volt az ott, úgyis eldobtad volna néhány km után, mert meguntad volna a cipelést. Így aztán megvigasztalódva a természet rendje fölött tovább baktattam, és különleges, zegzugos, inkább vizenyős helyekre hasonlító bokros részek között bujkáltam, az ösvény egyfolytában csak kanyargott ide-oda a növényzet sátrai alatt.
Útba ejtettem egy tábort is, legalábbis annak tűnt. Kőház, mellette két jurtaszerű építmény, amikbe bekukkantva összecsukható ágyakat láttam. De ez már jó messze volt Zebegénytől, igazi túlélő táborozást nyújthat a gyerekeknek.
Az út igazán változatos volt, még ha nem is olyan vadregényes, mint a Magas-Börzsöny erdei, de mégis érdekes, sok különböző látnivalóval.
Egy útszéli keresztnél lekuporodtam hálát adni, majd legelős, rétekkel szabdalt rész következett. Az ösvény a legelő szélén haladt a fák között, tartva annak nyomvonalát. Később megpillantottam a békésen legelésző lovacskákat is, majd csodálatos részre értem ki. Olyan mezőre, ahonnan fantasztikus rálátás kínálkozott a Magas-Börzsöny hegyeire. Ilyen szemszögből még sosem láttam őket, csak bámultam hát hosszan egy kis vackorfa alá ülve,  s a térképet tanulmányozva, hogy mi micsoda lehet.
Úgy terveztem, hogy Kóspallagig megyek, utána majd meglátom mit bírok még. Azonban Kóspallag csak nem akart előbukkanni, hiába meneteltem hosszan. Már nagyon sokat mentem, éreztem, hogy fáj a talpam, meg az a nyomorult bütyköm is a jobb lábamon, hiába volt kibélelve. Hol lehet már az a fránya Kóspallag??
Fiatal erdőrészen, enyhe lejtőn lefelé értem el végül az aszfaltút kereszteződését, ahol vagy Nosztra vagy Kóspallag felé lehetett menni. Itt egy pihenőhely is volt forrással, úgyhogy megtöltöttem az üvegem, tanulmányoztam a térképet, miközben az úton bicajosok suhantak el erre avagy arra.
Az eddigi szakasz hosszú volt, de majdhogynem szintben haladtam. Nagybörzsönyig dupla ennyit kellett volna mennem, és már du.3 óra volt. Ezt nem mertem bevállalni, így is elég fáradt voltam, és 1/4 8-kor sötétedik. Fejlámpa volt ugyan nálam, de végül úgy döntöttem, hogy a piros jelzésen átmegyek Márinosztrára, ezt az utat sem ismerem még. Az autóútnál a tábla 7 km-t írt Nosztráig, a térképet tanulmányozva láttam, hogy legalább dupla annyit tettem meg eddig, szóval a végcélig kb. 21 km-t fogok trappolni. Rájöttem, hogy nem hiába vagyok fáradt, és milyen marhaságot gondoltam, hogy Nagybörzsönyig is eljuthatok ilyen délutánba hajlóan. Hiába, sokszor mondtam már, és most újra megállapítottam, hogy a Börzsöny nagyon becsapós tud lenni. Nézel valamit, áá, itt van közel, aztán közben a nagy frászt. :-D
Egy jelzetlen úton átvágtam hát a pirosig, ami először kissé érdektelenül indult, de az eddigiektől eltérően most a túra végére emelkedőbe csaptam. Egész nap elő se vettem a botokat, de most már muszáj volt. Aztán igazán szép erdőrészbe értem, és nagyon örültem, hogy ezt az ösvényt választottam, mert sok nagyon-nagyon öreg fa kísérte az utat. Vénséges csertölgyek és kocsánytalan tölgyek, s még bükk is. Nem is akármilyen bükk, volt vagy négy törzse legalább.
Nem  tudom milyen csigalassúsággal haladtam volna, ha nálam a masina, mert ezeket külön-külön mind le kellett volna fotózni oly gyönyörűek voltak.
Ebből a mesebeli részből kiérve kis kitérővel még egy kilátóponthoz is feljutottam. Az Alsó-hegy csúcsán voltam, lenn mezők, utak, dombok, szántók,  a távolban Márianosztra kálváriájának kápolnája kukucskált ki a fák közül. Még mindig melegen sütött a nap, ki bírta hát volna megállni, hogy le ne telepedjen ezen az ideális uzsonnázóhelyen? Szeretek úgy falatozni, ha közben nézelődhetek lefelé, jobbra meg balra.
Szomorú szívvel, a viszontlátás reményében hagytam ott ezt a kis magaslatot a rétecskével, s belevetettem magam a túra utolsó szakaszába. Ez már inkább bokros rész volt, érezhetően haladtam kifelé az igazi erdőből. Lassan hétvégi házacskák kandikáltak elő, sok köztük elhagyatott, de azért némelyiknél mozgolódást is láttam. Ezt a részt is élveztem, szülőfalum szőlőhegye és annak pincéi, présházai jutottak eszembe, meg a gyerekkori emlékek.
Egyfolytában ereszkedett az út, a házacskák közötti zegzugos ösvényeken végül már a jelzést is elvesztettem, de eltévedni már úgysem lehetett. Végül becsorogtam Márianosztrára, ahol még mindig sütött a nap, így azt a fél órát, amit a buszig kellett várnom, egy padon ülve sütkérezéssel töltöttem.
Szobon bizony már vissszavándoroltak rám a ruharétegek, amiket egész úton cipeltem. Legalább ezzel is edződtem.
Kb. 21 km. Hmm, igazán elégedett vagyok magammal, bár sosem a távot nézem, hanem a látnivalókat. Itt viszont volt látnivaló is, táv is bőven, muszáj majd még visszajönni. :-)




2017. szeptember 1., péntek

Útbaigazítás




Egyik kedves ismerősöm készült jönni hozzám, aki még sosem járt itt. Írásban egyeztettük a részleteket.
- 4-ig dolgozom.
-Eléd megyek.
-Hahahaha, az nehéz lesz, én mindig máshol végzek.
-Megmondod hol végzel és odamegyek.
-Gyere inkább oda, ahol lakom!
-Jó.

Utána csend. Vártam-vártam, hogy megkérdi az utcát, házszámot, de ezután már nem jött több kérdés. Megmondhattam volna már valamikor régebben? Nem, nem emlékszem ilyenre. No mindegy, valahonnan mégis tudja ha nem kérdi. Vagy majd ha a falu széléhez ér rámcsörög, ahogy mások is szoktak, és elnavigálom őt.

Aztán mikor eljött a nap, csak nem csörög a telefon, csak nem csörög,viszont megáll egy autó a ház előtt.
Tátom a szám, de nem szólok semmit, olyan természetesen üdvözlöm, mintha mi sem történt volna.
Ő sem tájékoztat az útjáról, hát ennyiben maradunk.
Órákkal később, mikor már barlangnyi lyuk van az oldalamon rákérdezek:
-Honnan tudtad hová kell jönni?
-Elindultam a falu széléről végig az utcákon és néztem hol van ilyen kutya az udvarban.
-Jaj, ne ökörködj már, tényleg, honnan találtál ide??
-Mondom, hogy néztem a kutyát.
-Ne idegesíts, persze, az összes utcán átmentél és nézted a kutyákat, hahaha.  És ha a kutya hátul van, nem elől a kerítésnél?
-De elől volt.
Egy darabig még elcivakodunk ezen, de már iszonyúan szeretném tudni az igazságot.
-Hát nem mondtad meg az utcát, azt hittem nem akarod.
-Nem kérdezted, azt hittem tudod.
-Tényleg a kutyát akartam nézni, aztán gondoltam egyet, dehogy fogok én  keresgélni, megszólítottam az első nénit:
-Jó napot kívánok hol lakik az a szép lány?
-Az Erika, a copfos?








2017. augusztus 29., kedd

Haiku




Ó Hold, jaj te sem, 
én sem tudunk magunktól
világítani!



2017. augusztus 25., péntek

Kalandozások földön, égen, falon




Az elmúlt hétvégén különleges élményben lehetett részem, mert Attila barátom, aki fotós, meg operatőr is egyben meginvitált Sátoraljaújhelyre az ottani kalandparkba. Igaziból a lányát is akarta hozni, akinek névnapi ajándéknak szánta volna a kiruccanást, de ő sajnos végül más elfoglaltsága miatt nem tartott velünk.
Az egész komplexum bejárására és minden dolog kipróbálására abszolút nincs idő ha az ember olyan messziről érkezik, mint mi, akik 4 órát utaztunk odáig. Van libegő, kabinos felvonó, amit Dongónak hívnak, és a híres drótkötélpálya, ami a Sólyom nevet viseli. Igaz csak 1 km hosszú, nem olyan hatalmas, mint némelyik külföldön, de ez az 1 perces 80 km/h -ás suhanás is épp eléggé fantasztikus. Ezeken kívül találunk bobpályát, különböző nehézségű kalandpályákat, falmászó termet, sípályát, jégcsarnokot, ahol télen korizni lehet és turistaszállót is. Talán ide több napra érdemes jönni, egybekötni városnézéssel, túrázással, a környék bejárásával.
Nekünk ennyi adatott, de számomra olyan csodálatos és boldog nap volt, hogy máig a hatása alatt vagyok.
Az igaz, hogy őrült sokat kell sorban állni mindenért, szóval érdemes felszerelkezni alaposan uzsonnával és innivalóval, és ha lehet, akkor nem kánikulában menni.
Attila épp akkor vett egy hiperszuper kis osmo kamerát, ami azért nagyon vagány, mert egyrészt kicsi, a kezedben tudod fogni, másrészt a feje össze-vissza tud forogni, de ha akarod le is fixálhatod, és kiegyenlíti a mozgásokat, rezgéseket, vagyis ha mondjuk lépegetés, vagy futás közben veszel fel valamit, akkor is szép egyenletes, sima lesz a felvétel, mintha csak állványról készült volna.
Nem olcsó mulatság, ezért nagy bizalom kellett, hogy a kezembe adja, és ezzel örökíthettem meg a lecsúszásomat a drótpályán. Amúgy lehetett oly helyben is bérelni kis kamerát, de azt úgy csipeszelték fel a csúzdára, hogy végig a te fejedet mutatta, mi meg ebben nem találtunk semmi érdekeset.
Mindenesetre jól hozzám kötöztük a szerkentyűt, nehogy leessen, miközben száguldok lefelé, mert a legmagasabb pontja a drótpályának 152 m magasan fut, szóval a leghosszabb lábúaknak se ér le a cipője a földre. :-D
A csúzdáig a sima láblógatós libegővel lehet feljutni, ez kb. fél órát lengedezik felfelé. Ezer éve nem libegőztem, úgyhogy már ezt is nagyon élveztem. Alattunk futott a bobpálya egy szakasza, ott is volt nézelődnivaló.
A csúszáshoz különleges beülőt, és a súlyodhoz való csigát adtak, no ezekért a szerkentyűkért kellett baromi sokat sorban állni, de én úgy éreztem megérte. Aki nem akart ilyen merészen átcsúszni a szemben lévő alacsonyabb hegyre, az a kabinos felvonóval jöhetett.
Már délután volt jócskán, mire újra leértünk a libegő alsó állomására és bekukkantottunk a mászóterembe, ahová már megérkezésünkkor is bementünk.
-Na visszaértetek?-kérdezte a srác, aki megismert bennünket.
Viszont úgy nézett ki a dolog, hogy annyi vendég várakozott, hogy ránk már nem került volna sor zárásig.
Nem baj, de legalább nézelődöm, az is nagyon klassz, hisz még sose jártam ilyen teremben, bámulhatom, hogy másznak mások. Egy fiatal lányt csodáltunk, aki épp nagyon ügyesen kapaszkodott felfelé a magasba.
Azonban Attila nem nyughatott, tudta, hogy én mennyire ki akartam próbálni és valamit sutyorgott a falmester fiúval, de ebből én semmit nem vettem észre.
-Menjünk uzsonnázni- jött végül oda hozzám-és utána visszajöhetünk, még mászhatsz.
-De hát hallottad, hogy teli vannak, már nem lehet, most akkor mi van??
-Ne törődj vele, gyere, uzsonnázunk!
Én még hebegtem-habogtam kicsit és nem értettem a helyzetet, de szófogadóan harapdáltam a sajtos kenyeret meg a paradicsomot.
Mikor végeztünk, visszasétáltunk a terembe, aztán ahogy fogyadozott a nép, kaptam egy mászócipőt, beülőm volt saját, azt hoztam, s magam se értettem miként, de már csatolta is rám a fiú a karabinert és mutatta, hogy ott fogok mászni, ahol az a fiatal lány, akit előzőleg megbámultam.
Jaj, kicsit megijedtem, mert nagyon magasnak és számomra nem egészen könnyűnek tűnt a dolog, de a srác biztatott, hogy ez egy könnyű út, úgy tervezte meg, mintha csak egy létrán lépegetne felfelé az ember. S valóban, ahogy elindultam, tényleg egészen jól ment, a fogások jó nagyok voltak, alaposan beléjük lehetett kapaszkodni. Egyedül az áthajló szögletnél volt kicsit nehezebb a feljutás, meg az, hogy ilyen magasra még sose másztam, hát a végére már alaposan lihegtem és folyt még a bugyimról is a víz. :-D
Némi pihenő után egy cseppet nehezebb helyen próbálkoztam, de ott csak a feléig tudtam felmászni, mert a fal nem függőleges volt, hanem kifelé, vagyis felém dőlt, ezen meg még nehezebb kapaszkodni. Többször is nekifutottam egy szakasznak, a fiú biztatott, de a karjaim már annyira elfáradtak és olyan kemények lettek, mint a beton, hogy végül le kellett ereszkednem. No sebaj, van miért visszajönnöm. Úgy érzem, ha friss erővel próbálnám, fel tudnék itt is menni.
Mi maradtunk utoljára, nagyon megköszöntük a fiúnak, akit Istvánnak hívtak a biztosítást meg segítséget, s ahogy már kifelé mentünk újra rákérdeztem Attilára:
-Hogy a fenébe tudtad elérni, hogy mégis mászhassak?
Ő először csak hümmögött meg mosolygott, aztán bevallotta a nagy csavart:
-Mondtam a srácnak, hogy most szedtem fel ezt a szép lányt és nagyon messziről jöttünk és nagyon szeretne mászni, nagyon nem szeretnék leégni előtte, hogy nem tudom neki elintézni.
Kikerekedett a szemem és csak röhögni tudtam:
-Ezek szerint megsajnált engem.
-Nem, engem sajnált meg.

Hát így esett a kalandozás Sátoraljaújhelyen, és ugyan csináltam fényképeket, de azért nem raktam egyet sem ide, mert annál sokkal jobbat mutatok nektek. Igaz ebben az én részem csak a lesiklás rögzítése, a többi Attila érdeme. :-)

https://drive.google.com/open?id=0B7aPYQjURHZ5dzlVYXVHQ01xM0k







2017. augusztus 22., kedd

Lurkószáj




Hubát készültünk sétálni vinni Kobakkal. Felkaptam a bő gatyámat magamra, meg egy inget, amit még Szőrmester hagyományozott rám. Nagyon jó, lenge anyaga van, irtóra szeretem, még apukájáé volt, aki hát nem volt éppen picurka ember.
Kobak végigmér:
-Mami, fontos neked mindig ilyen XL-es méretű ruhákban járnod?




2017. augusztus 14., hétfő

Véletlenül leteszteltem


Vettem még tavasszal egy sátracskát akciósan, de még nem volt lehetőségem kipróbálni. Szeretem a Zajo cuccokat, már több dolgom is van tőlük.
A nagy hőségben már az 50 cm vastag falú, régi fajta házban is képtelen voltam aludni, jaj, mi lehet szegény lakótelepiekkel, el se tudom képzelni. Szóval fogtam este a sátrat, felvertem az almafák árnyékában, de csak a belső részét a szúnyogok miatt és jól bekuckóztam magam. Aludtam is szépen, a fejem a bejárat felé dugtam, hogy még jobban szippanthassam a börzsönyi jó levegőt. Azonban éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy villámlik, dörög és szemereg az eső. :-O Még ilyet! Aztán már nem csak szemergett, hanem rendesen esett, így hát kiugrottam, a hálóingem egyik pántja elszakadt, így hős amazonként ráhajítottam a sátorra a külső ponyvát is, de tényleg csak ráhajítottam, semmi kifeszítés, semmi cövekelés. Aztán szépen aludtam tovább reggelig és láss csudát a sátracska így is annyira jól szuperált, hogy le a kalappal! Pedig eshetett elég szépen, mert az esővizes hordóm színültig lett. Gratulálok Zajo! :-)









2017. augusztus 13., vasárnap

Barátnős gyógynap Bogival





Nem csupán a túrákkal igyekeztem tenni a fölerősödésért, hanem jó kis barátnőzéssel is, hisz Bogi megígérte, hogy eljön hozzám. A kórházban többször is meglátogatott, és ez annyira jól esett.
Most végre egész nap együtt lehettünk, amit alaposan ki is használtunk.
Először lementünk a gázlóhoz kavicsokat gyűjteni, ugyanis Bogi az oviból, ahol dolgozik hozott néhány festéket, meg nekem is akadt otthon pár régi tubus., csodák csodája a legtöbb még működőképes állapotban.
A vödörnyi kővel megérkezve lepakoltuk a teraszon az asztalt és berendeztük festőműhelynek. Órákig elbabráltunk, és mindketten rendkívül élveztük a kreativkodást. A neten is rengeteg ötletet lehet találni, ha valaki hasonlóra adja a fejét. Igaz ahhoz, hogy teljes legyen a kép még be kéne egy-két dolgot szereznünk, pl. kontúrt, de még így is nagyon klassz volt festegetni.


































Nagyon meleg nap volt, így ebéd után kivonultunk a helyi strandocskára, ahol hétköznaphoz képest  meglepően sokan voltak. Általában tök hideg a víz, én nem tudok sokáig benne lenni, de most a hőségek miatt langyossá vált. Lubickoltunk, napoztunk, dumáltunk, bámultuk az embereket, különösen egy családon nevettünk sokat, akik vizibalettet játszottak. Valaki csinált egy mozdulatot a többieknek meg utánozni kellett. Fölényesen az apuka vitte a pálmát, alig győztünk vihogni.
Szinte zárásig maradtunk.







Az este sem telt tétlenül, mikor enyhülni kezdett a meleg, megraktuk a tüzet a kert végében és szalonnát, kolbászt sütögettünk.Egészen sötét éjjelig kinn maradtunk. Huba természetesen folyton ott lábatlankodott körülöttünk, volt, hogy hosszában elnyúlt Kobak mellett a szivacson és úgy feküdtek átkarolkozva.





Bogi sajátos,, újságpapíros, mosogatáskímélő módszere a sütögetésre. Azt mondta anyukája mindig így csinálta. Lehet be fogjuk ezután vezetni? :-D





A téli tüzelőt Kobakkal már rég behordtuk a szín alá, most ki is próbáltuk, hogy viselkedik. Nagyon vagány parazsunk lett.














A mécsesek fényénél is még sokáig kinn maradtunk, iszogattuk a borocskát, beszélgettünk, amíg csak végleg el nem álmosodtunk. Micsoda szuper nap volt ez is, micsoda igazi nyaralós nap!






2017. augusztus 12., szombat

Haiku






Áldott nyári éj.
Tücsökzenébe fojtom
szomorúságom.




Web Statistics