2017. december 16., szombat

Dagonyás de boldog séta





Természetesen a  szabadnapomra, szombatra  pocsék lett az idő, és a múlt héten még fehérségtől szikrázó Börzsönyről a hirtelen melegtől olvadásnak indult a hó.






Nagyon sok túrám, sétám leírásával adós vagyok-persze leginkább magamnak. Mostanában úgysem olvasnak, kommentelnek oly rengetegen, de nem bánom, az a néhány emberke remélem azért jön, mert valóban érdekli amit írok, és ez épp elég az írói kielégüléshez. :-D

A szokásos völgyön keresztül most nem tudtuk megközelíteni a hegyet, mert a patakon való átkelések sorozata csak valami derékig érő horgász csizmában lett volna  lehetséges, így a szomszéd Perőcsényből indult a séta, ami először az újonnan megnyitott szépen rendbe hozott kocsmáig tartott egy erőgyűjtő Unicum erejéig. De miután Erzsivel a pultos, volt postás lánykával beszélgettünk pár mondatot, máris nekivágtunk a hegynek.
Néhány száz méter után lekerültek rólam a gúnyák, végül már pólóban és egy mellénykében kapaszkodtam. Mindig meglepődöm magamon, hisz amúgy fagyos vagyok, de felfelé menet annyira dolgozik bennem a vér, hogy muszáj ledobálnom a kabátot, pulóvert.
Ócska, borús, hamarosan szemergős idő kísért bennünket, felkerült hát az esőköpeny, ami a Tátrában ugyan csúfosan leszerepelt, de itt annál jobban működött. Hubát persze szokás szerint nem érdekelte az égi víz, haladt rendületlenül.






Lehet én vagyok tájékozatlan, de nagyon meglepődtem, hogy fen a hegyen is túrnak a vakondok. Eddig még nem találkoztam a dombocskáikkal.




Ilyenkor nem túl szép, az erdő, nincsenek színek, főleg ha még teljesen be is van borulva, mégsem tudom nem szeretni





Ennek is meg van a maga hangulata, ilyenkor sokkal jobban koncentrál az ember a formákra






Nini, ez a marék csokidrazsé még biztos a Mikulás szánjáról pottyant le!






A Vulkanikus eredetű Börzsönyre oly jellemző kőfolyások egyike




Vándorúton akármilyen legyen is az idő. Mi megszállottak már csak ilyenek vagyunk.








Egy ég felé ágaskodó enttel is találkoztunk. Mély hangján mordult egyet mikor elmentünk alatta, de nem jól értettem, s nem mertem visszakérdezni. Ki tudja ezeknél az enteknél milyen kedvükben találja őket az ember.







A szemerkélő eső hiába próbálkozik, a jelzésfestők jó munkát végeztek











A szemben lévő gerincen felhőpaplan alá bújt  Mikós-tető, Magosfa és Csóványos is. Ott még látszottak nagyobb kiterjedésű hófoltok, s ennek örömére fölöttünk is elkezdett szállingózni. Voltam én már mindenféle időjárásban a Holló-kőn, nem ijedtem hát meg ettől sem.






Premier Plan hóhullásban









Boldog páros a csúcson




A cudar időjárás miatt az uzsonna után előkerült a lapos is, s jószívűen nyújtottam társamnak, aki ugyan beleszagolt, de....





....aztán unottan el is fordította a fejét. Sebaj, több marad nekem. :-D










Mint valami erdei lány haja, úgy hullámzott a sok szép faág a légben




A Kövirózsásról még borús időben is jól esik szertenézni




A kedvenc kapum




Néhány hófoltocska mutatóba





Lenn pedig apró majd nagyobb patakokban folyt és folyt a hólé













Irdatlan mocskosak lettünk, mire újra Perőcsénybe értünk egy másik útvonalon. Jó hosszan dagasztottuk a sarat.
Fogalmam sincs Huba hogy csinálja, de másnap reggelre ugyanolyan tiszta a bundája mint a túra előtt. Bezzeg én alig győztem esővízzel és gyökérkefével valamelyest kisuvickolni a bakancsomat.




2017. december 9., szombat

St.Martin és a sapka







Idén harmadszorra fogtak össze a környékbeli vállalkozók, hogy adventi koncerttel lepjék meg a falu lakosságát. Most újra a két éve náluk járt St.Martint hívták meg, aminek sokan örültünk.
A zene persze csodás volt, nagyon megtapsoltuk a mindig közvetlen és kedves zenészt.
Mikor befejeződött a muzsika, megkért minket, hogy ne szaladjunk el, hanem várjuk meg őt míg a hangszereit biztonságba helyezi, mert akar egy kis ajándékot adni.
Úgy látszik ezt az emberek valami véletlenül kiejtett mondatnak vették, mert mindenki elkezdett kicsődülni a templomból, én viszont nyugodtan üldögéltem tovább a padban és bámultam ki a fejemből. Többen is azt hitték, hogy elbambultam és nem vettem észre, hogy vége az egésznek, rám is szóltak nevetve. Felvilágosítottam őket, hogy hiszen az kérte, várjuk meg őt, legalább én megvárom, ha más nem. Mit fog szegény szólni, ha üres lesz minden, mire elpakol és jönne ajándékozni.
Áá, legyintettek a falubeliek, azt csak úgy mondta.
Már szinte kezdtem elbizonytalanodni, csak pár ember lézengett ott, mikor végre megjelent St.Martin egy nagy mókás, szőrös sapkával a fején, ami alá be volt gyömöszölve az összes nagy hullámos haja, s kezében hozta az ajándék dedikált képecskéket.
-Óó, hát elmentek? Na azért páran mégis megvártak.
Szerencsére ahogy előkerült, az ajtóból még visszafordultak a kifelé haladók, így mégis meg tudott ajándékozni egy csapatka embert.
Nem mintha annyira szükségem lenne arra a dedikált képre, de olyan kedvesen kérte, hogy várjuk meg, hát én is sorba álltam, közben jól szemrevételeztem a vicces fejfedőjét.
Mikor elékerültem és átnyújtotta az ajándékot, meg is kérdeztem tőle:
-Nem cserélünk sapkát?
-Gyors és átható pillantással megvizsgálta a fejemen lévő fehér, horgolt kis fejfedőt, egy pillanatra elgondolkodott, de végül rávágta:
-Nem! Hát mi férne az alá?? De magának is szép hosszú haja van.
-Hát igen.
-És kinn hagyta.
-Igen.



Valóban nem tudná bepumpolni a kis sapi alá a göndör fürtjeit, szóval nem csodálom, hogy nem akart cserélni. De nekem jobban tetszene, ha kinn hagyná, mint én. :-)
Így hát neki megmaradt a nagy, mókás, szőrös, nekem meg a szolid kis fehér horgolt.





3.évad




Bizony, már harmadik éve, hogy nyugdíjba vonuló kolléganőmtől átvettem a stafétát és én lehetek az a szerencsés, aki Mikuláskodik az öregotthonban.
Gyerekek között is csuda klassz lehet, egyik férfi lakónk ez tapasztalja is már szintén három éve az oviban, de az, hogy az ember idősekhez látogat el Mikulásként valami különösen kedves dolog.
Azt hiszem számomra az év egyik legszebb és legboldogabb napja ez.
Igaz, rengeteget készülök rá, hetekig töröm a fejem, mi legyen az a frappáns dolog, amit személyre szólóan mondhatnék a lakóknak és a kolléganőknek.
A kolléganőknek ráadásul mindig kitalálok valami mókás kis ajándékot is, amiket persze mi értünk, de kívülálló nem biztos. Hiába is magyaráznám, miért kapott a főnökasszony távcsövet, Gyöngyike dundi kiselefántos kulcstartót, Pati sodrófát és mosogatókefét, Dóri teknőst, Aranka csavaros kiflit ( kisüveges pálinkát), Johanna klaviatúrát, Krisztike pillanatragasztót, ezek a mi saját bennfentes vicceink, szlogeneink.
Iszonyúan élvezem, hogy ilyenkor az öregecskéknek is jól oda lehet mondogatni, megpirongatni őket, senki nem sértődik meg, legfeljebb a vagányabbja visszabeszél, de leginkább csak kacag meg kacag, de még szerepelni is képesek a Mikulásnak csak úgy maguktól, spontán.
Az egész ünnepség egy hatalmas móka, persze adódnak könnyes, megható pillanatok is, mikor pl. a mozogni, beszélni már nem tudó Csabához mentünk be a szobájába és tágra nyílt, csillogó szemekkel nézett rám, próbálta formálni a száját, hogy velünk énekeljen, aztán egészen lassan, szinte művészien  csordult ki a könny a szeme sarkából és folyt végig az arcán, mikor a feleségét és lányát említettem.

Nekem ez a nap egy hatalmas ajándék! Hiába is magyaráznám, igazán csak az értheti, aki élt már át hasonlót.



Rénszarvaska verset szaval





A csomagok egy részét a kerekes járókával hozta a Miki, mivel már ő is öreg




S a hosszú úton persze megéhezett, így elővette a retro fém turista dobozát, ami tele volt seclikkel, de jószívűen megkínálta a jelenlévőket is belőle




Mindenki külön-külön sorra került a listán, itt épp Bandi bácsi lett pellengérre állítva






A főnökasszony szeme mindent lát, de azért nem árt neki egy távcső




A Mikulás is kapott ajándékot a főnökasszonytól, aki erősen kihangsúlyozta, hogy nem véletlenül csomagolta félpucér, farmergatyás, kockahasú macsós szatyorba :-D




Azok sem maradtak ki, akik valami oknál fogva nem tudtak kijönni a szobájukból




Volt aki díszkivilágítással várta a Mikulást



Rénszarvas kolléganőm legkisebb, most 13 éves kislánya mindig el szokott jönni az ünnepségre. Otthon meg is jegyezte anyukájának:
-Hogy ez a Pipulka milyen vicces! Az emberek biztos azt gondolják egy öregotthonban csak úgy szétdobálják az időseknek a csomagokat, el se tudják képzelni, hogy mi van itt ilyenkor!


Egy kislánytól, aki ennyire meglepően fel tudta mérni és kommentálni a  dolgokat, különösen jól esett az elismerés. :-)
Van még remény, csak pl. be kell vinni a gyerekeket időnként öregotthonokba is, hogy lássanak, tapasztaljanak, ismerkedjenek a világ azon felével, ami számukra még talán most furcsa és idegen.



2017. december 3., vasárnap

Roppan a reggel






Roppan a reggel,
dióbél hull a hóra,
épp csak olvadó
jégcsap hegyén kortyolgat
kedves cinegém.



2017. november 30., csütörtök

Ma.....



.....reggel elhúztam a függönyt és ez fogadott. Csak visítottam örömömben. Novemberi hó, és mekkora!
Aztán eszembe jutott a bicaj, na de most semmi nem veheti el az örömöm. Gyerekmódra ujjongok.
Még épp november van.









2017. november 28., kedd

Egy esős vasárnap délután





Kobakom hétvégén madártejet kívánt, így ezzel a finomsággal vigasztaltuk magunkat a barátságtalan novemberi időjárás közepette.
Képeket is készítettem, mint ugye mindenről általában és felraktam őket a fb-ra. Hálás téma, a madártejet szinte kivétel nélkül mindenki szereti, jöttek is sorban a vágyakozó hozzászólások, vicces megjegyzések és sok-sok kedvelés, nekem meg dagadt a mellyem, mert hát aműgy nem vagyok a háziasszonyok gyöngye, ezt sose titkoltam. Viszont ha valakivel együtt főzhetek-süthetek, az mindjárt más, akkor sokkal nagyobb kedvem van hozzá, és hamarabb is kész. Most Kobak volt a habverő, a többi művelet rám hárult, de még így is egészen más volt a gyerek fekvése.
Még hétfőn, sőt ma is érkeztek újabb reagálások, s az egyik kedvelésre teljesen felkaptam a fejem.
Sehogyse értettem, milyen úton-módon került a madártejem az általam szeretve tisztelt Vasuta Gábor fantasztikus természetfotós szeme elé.  De valahogy oda került és még tetszett is neki. Pedig nem vagyunk ismerősök becsszó.
Hogy mik vannak!












2017. november 24., péntek

távcső




bíbor pohár csillan
cseppenként hull a fény a lámpából
arcod párás tükör
nem látom benne magamat
az eső is csak zuhog
hidegek a pocsolyák
teszed dolgaid
vagy dolgaid tesznek téged
ide-oda
távcsővel figyellek a hegytetőről
napraforgó hajol válladra
tányérjából kínál
lépteid tovább kísérem
az ágon szarka ül
kiáltanék
vigyázz gyöngyeidre
álmod figyelem
kékszárnyú szitakötők hátán gurul a hold
lassan a távcsőbe nyúlok
óvatosan megigazítom a takarót
fáradt szép testeden





Börzsöny, kilátás a Só-hegyről 



2017. november 23., csütörtök

A szifon







Megint, brrrrr.
Igen, megint eldugult a mosogatóm. Igaz, már elég rég kellett szétszerelni, de most újra neki kellett esnem, mert már egy csepp víz sem folyt le rajta.
No nem baj, pozitív energiákkal feltöltve estem neki tegnap, az alkatrészeket jó alaposan kivakarásztam ecettel meg fogkefével, a legkritikusabbat pedig egész éjjelre beáztattam.
A szétszedés persze mindig könnyebb, mint az összerakás, de a jó múltkor ez is teljesen simán ment
Ez a feladat várt rám ma este, miután hazaértem Magdus nénitől, akinek levágtam a haját, aztán vagy egy órát beszélgettünk és megkínált egy stampóval az ideiből.
Szóval felvértezve a kemencei gombszaggató erejével nekiestem a műveletnek, s ment is volna, míg rá nem jöttem, hogy az egyik tömítés szőrén-szálán eltűnt. Ott guggoltam tanácstalanul a mosogató alatt, így hiába is tekertem össze a csőlabirintust, ha megengedtem a vizet, csepegett alul. Kerestem a hiányzó kis vacak fekete karikát itt is ott is, de nem leltem.
Hohó!-jutott akkor hirtelen eszembe áldott postásunk, Dia, aki valamikor a kezembe nyomott egy adag gumit amivel a leveleket szokta összefogni. Ez szélesebb és nagyobb, mint a befőttes gumik, keressük csak meg gyorsan!
Rátekertem egyet a csőre, összeszereltem a rendszert, és láss csudát, működött. Juhéjjj!
Az ember lánya igen találékony tud lenni, ha a háznál ugyan két férfi is akad, de az egyik kutya, a másik meg cica.



2017. november 15., szerda

Fel a Krivánra




Tavaly ilyentájt nagyon boldog voltam, hogy sok-sok év után újra eljuthattam a Tátrába és sikerült felmásznom a Rysyre, ráadásul havas körülmények közt.
Akkor még nem gondoltam, hogy szinte pontosan egy év múlva újra szeretett hegyeim között találom magam, de a sors így rendezte, én pedig örömmel vegyes izgalommal készültem a túrára, ami október 20-21-re esett.
Először úgy volt, hogy tizenketten megyünk, és ismertem is egy találkozás erejéig közülük néhány embert, de azért hiányzott legalább egy stabil valaki, mint tavaly mászópajti, Bogi vagy Zoli. Mivel most is én voltam a legöregebb a csapatban, aggódtam, hogy majd lemaradok, nem bírom a tempót a többiekkel és ez mégsem a Börzsöny. Tavaly Laci nem hagyott magamra, ő egy biztos támpont volt.
A dolog úgy esett, hogy páran lemondták az utolsó pillanatban a túrát, és pont azok, akiket egy kicsit ismertem. Na puff! Mindegy, azzal biztattam magam, hogy máskor is egyedül járok, a Tátrában meg rengeteg turista van, eltévedni nem lehet, szóval gyerünk, majd lesz ahogy lesz!
Annyi kapcsolódási pontom azért volt, hogy a csapatból ketten már másztak együtt Lacival.
Két váci fiúval utaztam egy autóban, ahol igazán nem akadt semmi probléma, mert Attila egész úton szóval tartotta a végtelenül csendes Gábort és engem. Az első akadály tehát leküzdve.
Mire a Csorba-tónál lévő szálláshoz érkeztünk, a másik autó már ott állt Csongival, Tündével és Sziszivel. Estére vártunk még egy fuvart.
Mi hárman lányok egyikünk se ismerte a másikat és a még várható negyedik hölgyet sem.
A szobánk igazán csuda szép volt, szerintem nem régen készülhetett az egész, mert nagyon újnak nézett ki minden. A kilátás miatt sem panaszkodhattunk, mert a negyedikről ezek a képek tárultak elénk az ablakainkból, úgyhogy csak szaladoztunk örömmel egyik helyiségből a másikba és fotóztunk.



Balra, messze az a kicsinek tűnő csücsök a Kriván, amit másnap megmászni készültünk. Ez volt látható az egyik szobából.



És a másikból





Hamar lepakoltunk, aztán elindultunk a bő egy órányira lévő Poprádi-tóhoz, hogy csináljunk egy kis bemelegítő sétát és megvacsorázzunk ha már ott vagyunk.
Gyönyörűen ragyogott a nap, a kaptatón kimelegedtem, le is hámozódtak rólam a rétegek. Reménykedtünk, hogy másnap is ilyen szép időt kapunk.
Csongi legalább olyan beszédes volt, mint Attila, nagy szerencse, hogy Gabi személyében akadt hallgatóságuk. Mondtam is Gábornak: Te olyan vagy, mint egy kolostor.
Olyan öreg?- nézett rám kikerekedett szemmel.
Nagyot kacagva mondtam, hogy dehogyis, hanem olyan csöndes.










Tarkabarka erdő








Egyszercsak különleges szerzetre akadtunk az ösvény mellett. Egy katlan kínálta kedvesen a benne lévő nedűt, amit forraltbornak szagoltunk. Vicces fenyegető szöveg is akadt az oldalán a fizetés nélkül távozóknak, de szerintem ilyen nem szokott lenni.










Akinek netán nem volt 2 eurója, az viszont nyugodtan ihatott ingyen a forrásból




A csapat útban a vacsora felé





A Poprádi-tó, ahol mindenki lázas fotózásba kezdett. Itt már tavaly is megfordultunk a Rysyre menet.





A mester és modellje :-D Csak még 2 cm-t hátrébb Gabi és pont jó lesz a kép!




Turistaház a tó partján




Mi lányok egységesen juhtúrós sztrapacskát választottunk, a fiúk komolyabb kajákkal tömték meg a hasukat. Már majdnem mindenki megette a magáét, mire megérkezett Attila halvacsorája. :-D Az egész kiszolgálás olyan volt, mint egy OTP-ben. Kaptál egy számot és  kijelző mutatta, mikor készült el a te vacsorád. Természetesen a Tátratea sem maradhatott el, én most ittam először életemben és igencsak ízlett. Valami olyasféle ital, mint  az Unicum, gyógynövényes, de nem  keserű.




Mire elindultunk visszafelé a szállásra, a napocska már az utolsókat intette a hegycsúcsoknak









Jól ránk is sötétedett útközben, így össze-vissza botladoztunk a köves ösvényen. Végszóra Sziszivel és Csongival el is tévedtünk egy kicsit, így még egy patakon való átkelés is besikerült. A többiek kb. 100 m-ről arrébb röhögtek rajunk a sötétben, mert előre látták, hogy rossz felé kanyarodunk és várták a fejleményeket.



Síugrósánc alkonyatban





A Csorba-tó körülötti épületek fényei messziről világítottak. Odáig még le kell caplatnunk.




Mire megérkeztünk, a csapat maradéka is befutott Attila és Dóri személyében, így végül még mindannyian elmentek valami sörözőbe. Én inkább a másnapra való bepakolást, a zuhanyozást és pihenést választottam bulizás helyett.
Már előre örültem a jó meleg víznek, de ahogy kinyitottam a zuhany csapját csak hideg folyt. Gondoltam várni kell, hisz a negyediken vagyok, de hiába vártam 3-4 percet, nem történt semmi. Végül már vagy 10 perce ott rostokoltam és folyattam a vizet, sehogyse kívántam a hideg alá bebújni, de végül mégis rá kellett magam szánni egy tessék-lássék zuhanyozásra. Sziszegve kezdtem dörgölni magam, mikor mintha langyosodást éreztem volna. Juj, csak nem?? És de!! Legalább fél óra kellett hozzá, de csak megérkezett a meleg víz, és most már bosszúból is jó sokáig élvezkedtem alatta.
Mire a többiek befutottak, én már a takaró alatt szuszogtam, hogy erőt gyűjtsek másnapra.

6:45-kor bőséges reggelit kaptunk, még túrótorta is volt az asztalon, amit alaposan megtépáztunk, aztán nekivágtunk a ránk váró hosszú útnak.
A tó körül sok szép szálloda van, ami valószínűleg cseppet drágább mint a kis panziónk, bár mi tökéletesen meg voltunk vele elégedve. Emezeket viszont kívülről azért megcsodáltuk.
Közben csatlakozott hozzánk két miskolci fiú is, így a végleges létszám tíz fő lett.














A Csorba-tó




Pipulka teljes felszerelésben harcra készen. Szerintem az egész hegyen én voltam egyedül mackónadrágban a vagány öltözékes túrázók között. :-D








Az út első része elég lehangoló. Vajon mikor lesz itt újra igazi fenyves? Bár már vannak kicsiny fák a keszekusza aljnövényzetben, de abból még sokára válik rengeteg.









Egy kis pihenőhelynél szerelvényt igazítottunk, falatoztunk cseppet, s innen már beértünk rendesen a fák közé, amik gyorsan átváltottak törpefenyőkké.




Ahogy számítottam is rá, hamar a sor végére kerültem, s mivel eléggé frusztrált, hogy valahol messze látom a többieket, direkt lemaradtam, hogy egyedül legyek a hátizsákommal meg a fényképezőmmel. Így jobb érzés volt, és nem próbáltam ösztönösen sietni, hogy beérjem őket. Ez amúgysem sikerült volna. A törpefenyők között persze azért láttam, merre is tart a csapat vége, és Csongi hűségesen lesegetett időnként hátra, hogy élek-e még, jövök-e, a kanyaroknál megvárta, míg meglát, néha integetett is egy kedveset.
Az idő sajnos éppen ellenkezője volt a tegnapinak, teljes borult ég, mindenfelé sötét felhők, amik nem voltak túl biztatóak, de mi kitartóan meneteltünk.



Valahol ott fenn lesz a cél, de a csúcs a gerinc túlsó végén van, innen még nem látható





Nem csupán én szeretem a Tátrát





Mivel elkezdett szemeregni az eső, beértem Csongit, aki megállt felöltözködni az esőruhájába





Én optimistán igyekeztem kitartani, reménykedtem, hogy eláll a szemergés és nem kell esőkabátba bújni. Még sok km van előttünk, jó volna, ha nem vízben kéne megtenni.




Egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodtunk, a fenyőcskék mérete viszont egyre csökkent, végül már csak kúsztak a földön. Csongi megjegyezte, hogy bizony jól esne majd fenn a csúcson egy sör. Én inkább borra szavaztam, a sört nem szeretem.






Vajon hány turista hordta össze az idők során ezt a rakást? Én is gyorsan hozzájárultam az építmény méretének növeléséhez. Közben ki más is jutott volna eszembe, mint Kavics barátunk.




Végül felértem arra a részre, ahol már csak a kövek uralkodtak. Innentől egészen térképesnek kezdett tűnni lenn a táj, de sajnos az idő továbbra sem javult.






Aztán sűrű felhők kezdték beborítani a hegyet, s látszott, akármennyire is nem akarom, mégis elő kell keresnem az esőkabátot.













Elérkeztünk ahhoz az elágazáshoz, ahonnan igazán meredekké és mászóssá kezdett válni az ösvény, ha ezt egyáltalán lehet ösvénynek nevezni. Itt a botokat már nem tudtam használni, Csongi ki is vette őket a kezemből, és nem tágított mellőlem, hiába biztattam, hogy menjen előre nyugodtan, majd jövök az én tempómban ahogy tudok. Igaziból nélküle sem lettem volna egyedül, mert ide beágazott egy máshonnan jövő ösvény is és még több kiránduló lett hirtelen, de mivel korán indultunk, nem volt vészes a tömeg, ami máskor a Tátrát jellemzi. Számomra sokkal aggasztóbb volt, hogy az állandó szemergés, és a veszettül fújó szél miatt iszonyúan fázott a kezem ahogy a sziklákba kapaszkodtam. Olyan vörösek lettek, mint a pávián segge, és kegyetlenül fájtak, de fogszorítva mondtam magamnak, hogy muszáj menni, mindenáron fel akarok jutni a csúcsra.
Pakoláskor százszor elismételtem, hogy kesztyű, kesztyű, kesztyű, de végül mégis otthon maradt. Az esőkabáttal is bajlódtam, mert a nagyon meredek terepen elől állandóan a cipőm alá került, folyton tapostam. A Börzsönyben nagyon jó ez a poncsószerű cucc, de itt kínszenvedés volt benne menni. Most a köpenyt emeljem hosszú szoknya módjára a kezemmel, vagy a sziklákba kapaszkodjak? A kapucnitól se láttam rendesen, a szél is állandóan arcomba csapkodta a ruházmányt, de levenni sem vehettem le, mert a mackónadrág pillanatok alatt elázik és mehetek végig vizes gatyában.




Csongi halad felfelé az "ösvényen"




De akármennyire is kínlódtam, mégsem tudta legyőzni  kedvemet az időjárás, hisz annyira gyönyörű volt, ahogy jöttek-mentek a felhők.








A gerincre felérve már kicsit-de csak kicsit- könnyebb volt a haladás, mint a nagyon meredek kapaszkodós részen. Néha akadtak szélcsendesebb helyek, de volt ahol csak úgy fütyült fülünk mellett a levegő. Aztán megpillantottuk az első tengerszemet is a mélyben. Tiszta időben persze szebb látvány és kékebb is lett volna, de most megelégedtem ennyivel. Ráadásul ez volt az a szent hely, ahol Csongi elkezdett kotorászni a hátizsákjában és talált benne egy pótkesztyűt, ami ugyan hatalmas volt rám, de úgy örültem neki, mint majom a banánnak vagy farkának vagy akármicsodájának, sőt még annál is jobban, mert mennyei érzés volt belebújni.





Csongi hatalmasakat kacagott azon, miféle módszerekkel próbálom kötözgetni magamon az esőkabátot, hogy ne csapkodja folyton mindenfelé a szél mint egy elszabadult vitorlát. Igazán kreatív voltam.




Ez a verzió tetszett neki legjobban, mert egy-egy széllökés felfújt mint egy léggömböt, úgyhogy innentől kezdve lufinak szólított. Csak egy madzagot kellett volna rám kötni, és felengedni a légbe.




Visszanézve a gerincen eddig megtett út egy részére és a síkra csudálatos látványban volt részünk.





Összetalálkoztunk a csapat kemény magjával, akik már lefelé jöttek, és elmesélték, hogy pont a legvacakabb időben értek fel a csúcsra, ahol nem csupán eső, de még hó is esett és viharos szél fújt, valamint maximum 2 m-re lehetett látni a ködtől. A sziklák vizesek és csúszósak voltak, így Tünde nem is ment fel teljesen végig, mert régebben már járt a tetején, most nem akart kockáztatni.







Közben szerencsére az eső elállt, így megszabadulhattam lufiruhámtól, ami azért is volt rendkívül szerencsés, mert az utolsó szakasz igencsak mászósnak, kapaszkodósnak bizonyult, szükség volt mindenféle végtagra az egyre feljebb jutáshoz. A szél továbbra is erősen fújt, de ez volt a mázlink, mert mire ehhez a részhez értünk, felszárította a köveket.







Kapaszkodom a tappancsnyi kesztyűkben





Közvetlen a közelünkben egy nagypapa haladt a lányunokájával, nagyon kedvesnek találtam ezt a párost. Talán a képen is jól látható mennyire meredeken kellett mászni, de az idős bácsinak ez meg se kottyant. Példa volt ez számomra, én is szeretném, ha ennyi évesen meg tudnám mászni a Krivánt.
Itt nem voltak láncok se segítségnek, mint a Rysyre menet.





Aztán sok órai küzdelem után eljött a pillanat, mikor Csongival, aki tényleg nem hagyott el egy percre sem, a felhők között felértünk a csúcsra.





Boldog fotózkodás a keresztnél





A hátvéd csapat hőse lánykoszorúban :-)




És habár utolsónak értünk fel, mégis mi jártunk jól, mert a felhők engedélyezték, hogy körbetekinthessünk. Próbáltam fényképezni erre-arra, közben kimentem kicsit jobban a sziklák szélére, mire Csongi aggodalmaskodva szólt rám, hogy jöjjek beljebb, nehogy leessek. Nevetve nyugtatgattam, hogy nem bánom azt se, ha leesek, mert akkor nagyon boldogan és nagyon szép helyen halnék meg. Ő csak csóválta a fejét, hogy nem úgy van az, mert ő felelős értem, és épségben vissza kell juttasson azokhoz, akik várnak, hát csak utánam nyúlna már, ha zuhannék.
Jaj, utánam ne nyúlj!-kiáltottam ijedten  kacagva, de ő hajthatatlan maradt.








Mindenütt hegyek, hegyek, meg hegyek! Kell ennél nagyobb boldogság? Pedig akkor még várt rám valami hihetetlenül nagy meglepetés, amit még nem is sejtettem.





Végre kis pihenőt is engedélyeztünk magunknak és megünnepeltük a feljutást. Ki csúcs-colával és csokival,




ki csúcs-szendviccsel,






ki pedig termoszos csúcs-teával, ami a hidegben nagyon jól jött.




Én is lekucorodtam egy sziklára és elkezdtem majszolni az uzsonnámat. Ott vagyok a kép sarkában, ugye látjátok? :-) Ez nem is lenne olyan érdekes, csakhogy ezt a képet, nem a mi csapatunkból készítette valaki, mert ő a sárga kabátos fickót és a kék kabátos kisfiút fotózta épp, amint felérnek. Na de akkor hogy kerül ez a kép hozzám, kérdezitek jogosan?
Elmondom rögvest.
Szóval majszolom a zsömlémet, közben nézelődöm, és egyszercsak elhalad mellettem valaki, én meg megdöbbenve látom, hogy irtóra hasonlít az arcéle így oldalról és alulról nézve az ikertesóméra. Nagyon jellegzetes, másnak olyan nincs. Bámulok, bámulok: ez tényleg ő! EZ TÉNYLEG ŐŐŐŐ!!
Aki már régebb óta olvas, talán emlékszik a megismerkedésünk történetére, de aki még nem, az ITT  utánanézhet.
Élőben már nagyon rég találkoztunk, van 10 vagy több éve is annak, de a szülinapunkon mindig felhívtam vagy küldtem neki üzenetet, és olyankor kérleltem, hogy hadd láthassam már újra. Mindig megígérte, hogy összehozzuk, de persze soha nem lett belőle semmi nagy szomorúságomra. Pedig nagyon-nagyon vágytam már újra magamhoz ölelni a bátyómat.
Hát most tátva maradt a szám, a zsömle majd kipottyant a kezemből, inkább le is tettem gyorsan a földre, és érettségizős izgalomba jöttem ettől a hihetetlen helyzettől. Elkezdtem vigyorogni mint a vadalma, s nehezen bár, de megálltam, hogy ne szaladjak oda, maradjak a helyemen és várjam meg, míg észrevesz magától. Ez ugyan csak későbbre volt várható, mert épp a csúcskereszt felé haladt mint általában a hegyre felért turisták. Csak néztem őt, csak néztem, mire váratlanul és hirtelen, mielőtt még odaért volna a kereszthez sarkon fordult és egyenesen rám nézett.






Őrült nagy örömködésbe és ölelkezésbe kezdtünk ettől az amerikai filmbe illő találkozástól.  Teljesen hihetetlen és valószerűtlen volt, hogy több mint tíz év után épp a Kriván tetején találkozunk össze. Annyira a hatása alatt voltam a történteknek, hogy csak szorítottam-szorítottam magamhoz és kimondhatatlanul boldog voltam.
Mi van ha előbb érünk fel? Mi van ha később érünk fel? Mi van ha...? De nincs ha. Ők nem sokkal a hátunk mögött kapaszkodhattak csak épp nem a Csorba-tó felőli ösvényen érték el a gerincet.
A barátjára, Mikire is emlékeztem régebbről, aki felém nyújtott egy ásványvizes flakont, amiben sárga folyadék volt.
Nekem is van teám-mondtam mosolyogva, de ő azonnal rávágta, hogy ez nem tea kérem, ez bor!
Akkor bizony kérek! És közben eszembe jutott mit beszéltünk Csongival felfelé jövet. Hogy még ez is teljesült az már szinte túlzás volt. :-D







Bátyó nem igazán szokta kimutatni az érzelmeit, de most egyértelmű volt, hogy ő is nagyon örül. Még egy szelfit is készített gyorsan a modern  okostelefonjával. Hát így vigyorogtunk a felhők fölött mi ketten ikertesók:




Az utólagos levélváltáskor és fényképcserekor tesóm így fogalmazott:

"Igen, az furi volt, hogy ilyen helyen, ahol sok ember van, és nem miattuk megyek oda, nem szoktam ránézni az emberekre, és arra emlékszem, hogy mintha mondta volna valaki hogy forduljak meg és nézzek rád. (lehet te voltál... nem tudom) :-) "

Ilyen erős tud lenni az öröm, a vágy, a szívbéli kívánság, hogy valakit, akit szeretünk egyszerűen megfordítson és feléd irányítson?? Még most, ahogy írok is végigfut a testemen a borzongás, csodaként éltem meg ezt az egész, hétköznapi ésszel elképzelhetetlennek tűnő találkozást.
Legszívesebben lekuporodtam volna vele egy sziklára, hogy csak beszélgessünk, meg beszélgessünk, kicsit pótoljuk be az elmaradt sok-sok évet, de szavak helyett inkább csak újra meg újra magamhoz szorítottam és össze-vissza csókoltam. Nem volt most se idő, se lehetőség többre, társaim sürgettek az indulásra.
Bizony hosszú volt felfelé az út, és lefelé sem lesz rövidebb, főleg ezen a térdeket nem kímélő terepen.






Elkezdődtek hát az ereszkedés kínjai. Az ember tipeg-topog, lecsücsül a különösen meredek részeknél, próbál kicsit rugózva, hajlított lábakkal földet érni, hogy kímélje az ízületeit.




A látvány viszont annyira mesés, hogy feledteti a fájdalmakat, én amúgyis totál extázisban a fenti találkozástól. Kövek, felhők, hasítóan friss és hideg levegő, a fejben számtalan szebbnél szebb gondolat míg a szekér halad, s közben egyszerre azon kaptam magam, hogy tesómék utolértek minket, így nyertem még egy kis időt, hogy vele lehessek a kereszteződésig, ahol majd végleg el kell válnunk. Látszik is innen, de még van addig mennivaló.




A barnás a mi ösvényünk, a másik, a zöld hegyen pedig Bátyóék ösvénye









Óvatos araszolás lépésről-lépésre, társaim mint színes gumicukorkák gurulnak le a hegyoldalon








Visszatekintve a csúcs felé, számtalan igyekvő, szorgos kis hangyának tűnik a turisták hada. Milyen jó, hogy mi korán elindultunk és nagyjából elkerültük a tumultust. El se tudom képzelni, mi lehet itt nyáron, amikor még szép napsütés van. Most viszont a kedvezőtlen időjárás ellenére azért vannak mégis viszonylag sokan, mert október végén lezárják a fenti turistautakat a Szlovák oldalon.





Az alsó tengerszemecskét is még egyszer megnéztem magamnak , közben hálásan gondoltam az óriási kesztyűkre.








A gerinc egy szakasza




Felhő-nyáj legelészik a sík fölött. Azt hiszem senki nem bánta, hogy ilyen békés, jobb szárazon menetelni lefelé.





Sajnos testvéremtől most már tényleg el kell válnom. Még egy ölelés, még hatszáz puszi, közben az agyam hátsó zugában motoszkáló gondolat, hogy vajon most megint tíz évet kell várjak, hogy újra láthassam?? Ha rajtam múlna, nem így lenne, de sajnos nem csak rajtam múlik. Pityeregnék, de menni kell.
-Vigyázz magadra!-szól utánam, ahogy elkezdek igyekezni, hogy beérjem a többieket  Visszanézek, szokatlan tőle ez a szeretetteljes aggódás.
-Te is!-válaszolom, és gyorsan elindulok, mert a meghatottságtól bőgnöm kéne.
Jó lett volna még maradni...jó lett volna. De közben már trappolok is lefelé, mert a gumicukorkák nem várnak rám, a saját Negro színemmel csatlakoznom kell a csapathoz. Közben vissza-visszapillantok, már nem látom hol van Bátyó, de integetek a mindenségnek, valahol ott van benne ő is.




Az októberi Tátra olyan, akár egy egzotikus hüllő pihenő teste












Csongi halad egy tejszínhab felé. Talán ez új erőt ad fájó térdének is. Erősen állította, hogy csak sötétben fogunk leérni, én ennél jóval optimistább voltam, a világosra szavaztam.





Még egy utolsó pillantás a kopár részre, a kövekkel kiparkettázott ösvényre, aztán újra beereszkedünk a törpefenyvesbe.






Az elcsigázott és fáradt társulat próbálja a ködbe rejteni búját-baját. A fenyők magasodnak, tehát biztosan haladunk lefelé, de vajon mikor érjük el a célt?? 




Sebességünk nem túl nagy, de azért egyszercsak újra a kidőlt, kiszáradt fák között találjuk magunkat. Előttem Sziszi és Csongi ballag, én cseppet lemaradva halkan énekelgetek egy dalt Istennek, hogy hálát adjak a mai napért, hogy megköszönjem, hogy vigyázott ránk, hogy annyi örömben és gyönyörű látványban volt részünk. Sziszi beszél, de látom- nem is igazán a szememmel, csak érzékelem valami módon-, hogy Csongi egyik füle ott, de a másik gumimódra, egészen hátra nyúlik felém, hallgatózik.
Mikor befejezem a dalt, egy idő után lemaradt hozzám, azt hiszem alig várta, hogy megkérdezhesse:
-Mit énekeltél?
-Egy szép dalt Istennek-mondtam mosolyogva, és elmeséltem neki, miért.
Nézett rám, nézett rám, és ahelyett, hogy megmosolyogna, vagy mondana valami ateistáktól várható elnéző vagy éppen vitatkozó megjegyzést, csodálkozva így szólt:
-Látszik, hogy falun élsz. A városban már nincsenek ilyen emberek.
Ezen meg én csodálkoztam el, és tiltakoztam is, hogy de igenis vannak, a kedvessége mégis rendkívül jól esett.
A szívembe zártam Csongit az út folyamán. Ritka figyelmes volt, tényleg nem hagyott el, nagyon meghatott a csúcson való aggódása is, mikor a sziklák szélére mentem. Pedig tényleg most találkoztunk az életben először, mégis úgy vigyázott ránk, akik leghátul ballagtunk, mintha ez kötelessége lett volna. Ha ezután valamikor ilyen nagy túrára lesz lehetőségem, ha ő ott lesz, bátran be merem én is vállalni.










És nekem lett igazam! Bőven világosban értünk le, igaz egy órával később, mint a csapat eleje, de ki bánja.
-Na mit kapok?-vigyorogtam Csongira büszkén és jelentőségteljesen, s míg a többiek átvedlettek a csomagtartón ülve utcai gúnyába, ő megállt előttem és a kezembe nyomott egy szép piros Kitekat csokit. Nagyot kacagtunk és rögtön meg is ölelgettük egymást mint régi jóbarátok.








És végül, ha már volt csodamasina is, lássuk számokban a mai napot:

Menetidő: 10 óra
Megtett km: 21, 3
Legmagasabb pont: 2494 m  (A masina ugyan mást mutatott, de ez a hivatalos csúcsmagasság)
Összes megtett szint le és fel: 2464 m

Szerintem nem rossz, sőt nagyon ügyes vagy Pipulka, büszke vagyok rád! :-D


Web Statistics